Parajd és még sok más

Úgy gondoltuk, hogy hétfőre bérelünk egy autót,hogy Parajdra jussunk. Sokmindent meg akartunk nézni útközben, ez időben másként nem fért volna bele. Reggel elindultunk a közeli kölcsönzőbe és örömmel konstatáltuk, hogy szombaton és vasárnap is jó helyen vártuk a Marosvásárhelyre menő buszt. Nem igazán egyértelműen volt kitáblázva és már azt hittük azért nem jön, mert nem is a megfelelő helyen várjuk. A pár perces séta alatt most jónéhány jött.
Kaptunk egy VW Polo-t, már indultunk volna, de utánunk szaladtak, hogy " ja és a limit, ha csak egy napra kérjük 200 km." Újra gondoltunk mindent, rendben, szűkösen de bele fog férni. Ekkor még nem tudtuk, hogy ember tervez...
Különben ez volt az egyetlen alkalom, hogy angolul kellett megtárgyalni a dolgokat, mert nem beszéltek a kölcsönzőben magyarul. Nem felróni akarom, inkább még meg is lepett, hogy annyi magyar szót hallottunk.

Az első megállónk Gyulakuta volt.
A következő Mezőszentgyörgy, a Rhédey kastély és a református templom. A kis könyvecskénk azt írta, hogy bár a kastély nincs a legjobb állapotban, a parkja nagyon szép. Hát most itt is felújítás folyik.

Innen tovább a bözödi tóhoz igyekeztük, ennek története olvasható:itt

Miután kiderült, hogy az emlékmű és tóban lévő templom a víztározó túlsó végén van és kb. fél órán át zötyögtünk egy jó sáros úton odáig, kitaláltuk, hogy nem fordulunk vissza. A kis térképünk szerint egy félkört leírva visszatérhetünk a főútra.És itt hibáztunk egy nagyot. Erről a sáros útról falvakon át alig tudtunk kitalálni.
Féltünk, hogy elakadunk vagy valami kőfelverődés kárt tesz a kocsiban. Útjelző táblák nincsenek csak a kilométerköveken látható, hogy a következő település milyen távolságra van. A táj gyönyörűséges volt, erdők, hegyek, a kis falvakban öreg templomok és haranglábak. Sajnos az eső meg esett. Később már kénytelenek voltunk kérdezősködni, hogy kitaláljunk az esőerdőből. Fényképezni meg elfelejtettünk a nagy izgalmak közepette.Küsmödön kérdeztük Küsmödi bácsit, Siklód után egy pásztort a réten, Atyhán egy cigánylányt: Jófelé megyünk Szovátára.Szolokmán felvettünk egy stoppost, aki elmesélte, hogy onnan csak így vagy az iskolabusszal tudnak bejárni Makfalvára, ami egy nagyobb település, ha saját autójuk nincs. Innen már végre volt rendes út. Emberünk az itteni  szokás szerint ki akarta fizetni a "benzin hozzájárulást" az útért, de nem fogadtuk el. Mondta is, hogy maguk biztosan magyarországi magyarok.

Végre rendes aszfaltozott úton voltunk. Az eddigi zötyögősön csak 20- 30 km-es sebességgel haladhattunk, így az időnk rendesen elszállt. Kibéden, Szovátán keresztül igyekeztünk Parajdra. Egy gyors ebéd után a sóbányába.A bányába egy alagúton át, busszal lehet bejutni.Ez nem igazán jó, mivel a gázolajtól jó büdös van a be és kiszállóhelyen. Szerencsére mire a hosszú lépcsősoron lejutottunk a nagy termekbe ez már nem érződik. Odalenn nagy játszóhelyek, játszóterek vannak gyerekeknek, a falak mentén padok, asztalok. Kis orvosi kezelőhelyek vannak kialakítva, található itt egy ökumenikus kápolna, van kávézó és étterem, gyerekeknek egy tévén még a Minimax adása is bejön. Idősek fiatalok sétálgatnak, gyerekek bicikliznek, párok tologatják a babakocsikat.

Rendesen elmúlt a nap és nagy kár, hogy a még betervezett segesvári kirándulás már nem fért se az időnkbe, se a kilométer keretünkbe.Indultunk vissza a szállásunkra, Koronkába.A sötétség előtt  még egy rövid sétát tettünk. Megnéztük a nagyon lepusztult Tholdalagi kastélyt és a templomot.
Másnap már csak arra maradt időnk, hogy leadjuk a kocsit, irány a repülőtér.

A gépen elkezdtem mesélni a fiamnak egy régi történetet egy maléves kapitányról, akiről úgy tudtam, hogy a fia a Wizzar-nél repül, mikoris bemondták a szokásos szöveget: XY kapitány és személyzete üdvözli önöket.
Nos a kapitányunk ez a fiú volt.
A történet pedig a következő: Majd húsz évvel ezelőtt ez a fiú az édesapjával Esztergomban sétált. Én akkoriban mellékállásként szárnyashajón dolgoztam mint utaskísérő és idegenvezető. Aznap nem volt csoportom, így a hajónk személyzete is épp arra sétálgatott..Hajóparancsnokunk és én egyszerre köszöntöttük a pilóta urat. Én egy kollégámat, parancsnokunk a szomszédját ismerte föl benne.A találkozásnak egy meghívás lett a vége, pilótánk családja velünk jött haza Budapestre, ő pedig azt mondta, a kocsiját valakinek haza kell vinni, majd a kikötőben vár ránk.
De nem a kikötőbe ment, hanem az esztergomi repülőtérre és onnan jött utánunk egy kis géppel. Visegrád táján utol is ért bennünket, két kört tett alacsonyan felettünk utasaink nagy örömére. A kisfiú pedig nagyon büszke volt édesapjára.

A repülőút végén meg is beszéltük, a mostani kapitánynak is kedves gyerekkori emléke ez.A képet a papa készítette akkor Visegrádnál a kisgép fedélzetéről.
Azt szokták mondani, négy nap, három éjszaka. Én az mondom ez három éjszaka, két nap volt. És ennyi volt a története.